Egyre inkább tapasztalom, hogy ez mennyire igaz. Persze, persze, sokat hallani ezt a mondást. De vajon bele szoktunk-e gondolni, hogy ez mit is jelent?
Modernkori, bal agyfélteke által vezérelt emberi lényekként hajlamosak vagyunk túl nagy jelentőséget tulajdonítani a tudatos és verbális kommunikációnak.
Pedig a szavakból sok félreértés adódik. Hiszen nincs két ember, aki ugyanazt értené egy adott szó alatt. Ha azt mondom, alma, ahányan vagyunk, annyiféleképpen fogjuk megjeleníteni a magunk számára ezt a szót: lesz, akinek a lelki szemei előtt megjelenik egy szép, piros alma, egy másik embernek egy fonnyadt zöld, lesz, aki az alma ízét fogja érezni a szájában, megint más az illatát az orrában, vagy „lelki füleivel” hallja, amint harsan a húsa, ahogyan beleharap, ismét másnak eszébe jut a legutóbbi alkalom, amikor zamatos, finom almát evett, avagy éppen a masszív undor érzését fogja érezni, mert történetesen utálja az almát…és a végtelenségig sorolhatnánk. (Érdemes ismerősökkel kipróbálni és kísérletezni!)
Természetesen van valahol egy olyan rétegük a szavaknak, amely mintegy a halmazok metszeteként vagy inkább azok felett, az egyes embereknél találkozik, hiszen végső soron mindnyájan érteni véljük, mi az, hogy alma; de – ahogyan ezt egyetemi éveim alatt is tanultam – a szavak függetlenek a jelentésüktől (precízebben: a jel független a jelentésétől – ld. Ferdinand de Saussure szemantikai fejtegetéseit), vagy úgy is mondhatnánk: a szavak voltaképpen csak metaforák. Vajon akkor miért tulajdonítunk mégis olyan roppant nagy jelentőséget nekik?
Még bonyolultabbá válik a helyzet, ha a konkrét, kézzelfogható dolgok területéről az elvontabb fogalmak és absztrakciók világába lépünk. S ehhez nem kell mindjárt magasröptú, tudományos témákra gondolnunk, hiszen a mindennapokban is számtalanszor találkozunk ezzel, amikor a párunkkal, gyermekeinkkel, szeretteinkkel, munkatársainkkal, ügyfeleinkkel beszélgetünk. Vajon tudjuk-e, mire gondol a másik, amikor azt mondja, nem érzi magát eléggé biztonságban, vagy attól szenved, hogy nem tudja eléggé kontrollálni a dolgokat az életében? Legtöbbször bele sem gondolunk ebbe a kérdésbe, egyszerűen készpénznek vesszük, hogy a másik ugyanazt érti a szavak alatt, amit mi. Pedig hányszor, de hányszor megbizonyosodhattunk róla már mindnyájan, hogy ez mennyire nem így van! Mennyi hétköznapi félreértés, egymás mellett elbeszélés adódik ebből a hibás alapfeltevésből!
Na de hol jön itt be a képbe az arcolvasás? – kérdezhetnénk. Nos, éppen ezen a ponton. Hiszen arra már a tudomány is ráébredt egy ideje, hogy kommunikációnk java része nem-tudatos úton, nonverbálisan, azaz nem a szavak útján zajlik – könyvek tucatjai jelentek már meg a testbeszédről, nonverbális kommunikációról, stb. stb. Mindnyájan tudjuk, milyen az, amikor azt érezzük, valami nem stimmel aközött, amit mond valaki és aközött, amit eközben a testbeszédje vagy arckifejezése, gesztusai révén közvetít, ám sokszor nem tudunk ezzel mit kezdeni, s nem tudjuk magunkban feloldani az ellentmondást vagy diszkrepanciát.
S éppen itt tud óriási segítség lenni a Ferasa arcolvasás, amely a közismert testbeszéd-értelmezéseknél jóval messzebb megy. Az arcvonásokat és az arcon lévő fényeket, árnyakat, árnyalatokat, vonalakat olvasva képessé válunk arra, hogy a szavak mögé „lássunk”.
Nekem személy szerint éppen az élő, mozgásban lévő emberi arcon látható fény-árnyék játék jelenti az arcolvasás legizgalmasabb részét.
Egy kis önteszt: vajon hány fény-árnyék játékot veszel észre ezen a képen?
Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy ez több lenne annál, mint hogy éppen hogyan esik a fény az ember arcára, s éppen milyen szögben áll az arc a fényforráshoz képest. Pedig mennyivel többről van szó! A fény nem véletlenül úgy esik az arcunkra, ahogy, ebben ugyanis az arcizmok pillanatnyi feszessége vagy éppen elernyedtsége játszik szerepet – az pedig már alap arcolvasási ismeretek birtokában is tudható, hogy az izmok megfeszülésében-elernyedésében érzelmi állapotaink, gondolataink, szándékaink, megannyi mentális állapotunk játszik szerepet. S ha tudjuk, hogy az arc egy-egy részéről mi olvasható le, akkor a fény-árnyék változásait figyelve bepillantást kaphatunk abba, hogy az illetőben éppen milyen változások zajlanak, hogyan van éppen egy adott területtel kapcsolatban.
Az arcolvasás tanfolyamokon rendszeresen szokták kérdezni a hallgatók, milyen gyorsan, mennyi idő alatt tud megváltozni egy-egy arcvonás az ember arcán. S az arcolvasó mesterek mindig azt válaszolják: nagyon gyorsan, szó szerint akár egy éjszaka alatt. (Hogy ez mennyire így van, azt azóta többször tapasztaltam magam is.) De van valami, ami még ennél is gyorsabban változik az ember arcán: ez pedig a fény-árnyék váltakozása. Így ebből azonnal leolvashatjuk a másik arcáról, hogy éppen mi az, ami változásban van nála, mi felé, merre alakul éppen, mi az, ami küzdelmet okoz, merre felé igyekszik változni, változtatni, stb. stb.
Lenyűgöző, mi minden tárul fel az emberről, miközben beszél, s közben hol itt, hol ott jelennek meg fények és árnyak az arcán. S így válik az arcolvasás nélkülözhetetlen segédeszközzé, amikor már-már eltévednénk a szavak dzsungelében. Hiszen, ha figyelmesen nyomon követjük ezeket a parányi váltakozásokat beszélgetőtársunk szavait hallgatva, akkor azt is érteni fogjuk, számára mit is jelentenek az egyes szavak. Még csak vissza sem kell minduntalan kérdeznünk: „Mit értesz ezalatt?”, „Mit jelent ez számodra?” „Hogyan érted ezt?”, mert az arc fény-árnyék játéka magától megválaszolja kérdéseinket. 🙂
Hát nem csodálatos?
W.N.E.