Jött a tavasz… Olyan erővel, ahogy ritkán szokott. Ilyenkor mindig eltervezem, hogy ahhoz a pár elvarratlan szálhoz, ami bennem, körülöttem van, tűt és cérnát ragadok… Nem volt ez másként ezen a tavaszon sem.
Így jutottam el arcolvasásra… Kérdezhetnétek, miért pont oda… A válasz egyszerű… semmi misztikus nincs benne. Kérdésekre kerestem választ, szám szerint kettőre. Olyanokra, melyeket hosszas gondolkodások, önfelfedezési kísérletek utána sem tudtam megválaszolni.
Ha két kérdés, legyen két helyszín és két módszer… nem vagyok ugyan a párhuzamos megoldások híve, de kíváncsi voltam, tele voltam elszántsággal, és csupán módszert és megközelítést kívántam választani… Az volt a fejemben, az egyik módszer csak lendít valamit előre megrekedt gondolataimon és fényt varázsol a megoldások fellelése és értelmezése fölé.
Töredelmesen bevallom, a másik módszerben hittem, hisz abba az iskolába már elég régóta jártam, az arcolvasásra pedig csak azért mentem el, mert a szervezővel egy továbbképzésre jártunk és sokat mesélt róla. Sokat, ráadásul őszinte lelkesedéssel, szívből, szelíden és beleérzéssel. Ez a tiszta szó nekem mindig szokott számítani…
Gondolkodtam az arcolvasás előestéjén, hogy kell egy ilyen találkozón megjelenni. Milyen frizurát viseljek? Milyen ruhát vegyek fel, ami majd segíti az arcolvasást és valóban a legjobban mutat engem? Arra az elhatározásra jutottam, a legtermészetesebb, leginkább szívemhez közelálló formámat fogom vinni… azt, amit a leggyakrabban lát tőlem az utca népe.
Azon a kedd reggelen azonban valami különös dolog történt. Mindegy volt a ruha, nem számítottak a fényviszonyok, a Körút zaja, a két külön anyanyelv… ott megszületett valami, ami megváltoztatta, más irányba fordította az életem…
Hogy lehet az, hogy valaki, aki nem tud rólad semmit, akivel szembe csupán félhomályban odaülsz és miközben kávét iszogat és szinte alig néz rád, az első tíz percben megfogalmazza azokat a kérdéseket, amik hónapok óta foglalkoztatnak? Hogy lehet, hogy nem telik bele húsz perc és kibontja ezeket a témákat és nem sokkal később, néhány kérdést megfogalmazva és beépítve a mondandójába olyan javaslatokat ad neked, amiknek hallatán azt érzed, megtudtál valamit a saját életedről egy olyan aspektusból, melyre hosszas kutatómunkád során egyszer sem gondoltál, holott nagyon szerettél volna?
Nem másról beszél, hanem arról, ami ott dolgozik benned szüntelenül. Ennyire rá lennének írva az arcomra a gondolataim? Pedig nem mondtam előre semmit. Nem tettem fel kérdéseket, csupán kíváncsi voltam rá, mi is ez, és engedtem, hogy áramoljon, hogy hasson.
És hatott. A beszélgetés végére azt éreztem, feladatom van, új lendületem, motivációm, tele voltam vitalitással és tenni akarással. Zsigerekig átjártak a hallottak… és teljesen biztos voltam benne, hogy nekem ezt meg kell tanulnom, hogy valóban megismerhessem az embereket és hogy segíthessek nekik.
A beszélgetésről készült hangfelvételt azóta rongyosra hallgattam.
Nem kívánok semmit oly nagyon, mint annyi empátiával és finomsággal, olyan stílussal és akkora tudással arcokat olvasni, mint Stephen Paul… persze mindezt a saját megközelítésem, nyelvezetem szerint, hisz ez egy olyan individualista módszer, melyben nagyon sok van az arcolvasóból, annak lényéből. És mert a módszer napról napra csiszolja azt is, aki tanulja, csinálja, remélem, hogy mások megsegítése saját személyem kiteljesedése által tud megszületni.
Hát nem csodálatos?